A kutatás célja volt körül járni, hogy a hőszivattyúkban – mint az épületek dekarbonizációjában sokak szerint főszerepet játszó technológiában – milyen lehetőség rejlik meglévő társasházak esetében és hogy milyen technikai, jogi, adminisztratív stb. válaszok kellenek ahhoz, hogy ez a technológia a városok sűrűbben lakott részén is alternatívájává válhasson a gázfűtésnek.

Megállapítható, hogy a műszaki, technológiai lehetőségek adottak, a hőszivattyúk nagyjából minden épületben alkalmazhatóak, de az épület adottságaitól függően számolni kell nehezen vagy nagyon költségesen megoldható akadályokkal. Pilotberuházások mutatják, hogy megfelelő tervezés és méretezés esetén központi, vagy házközponti fűtéssel rendelkező társasházakban minimális átalakítással is értelmezhető SCOP értékkel tudnak működni a mai hőszivattyúk. Az „energy efficiency first” elv és a mélyfelújítások koncepciója alapján persze a komplex átalakítások a legkívánatosabbak, azonban ezek társasházaknál akár több száz embert érintenek, nagyon idő- és költségigényesek. Különösen nehéz a helyzet a lakásonkénti egyedi fűtésrendszeres társasházakban, ott, ahol az egyes lakások külön tulajdonban vannak, ahol szigorúak az építési szabályzatok, és ahol túlterheltek a villamosenergia-hálózatok. Politikai elköteleződés kérdése, hogy a fosszilis tüzelőberendezések fokozatos kivezetésével, célzott támogatási programokkal, tanácsadó irodákkal és ismeretterjesztő kampányokkal segítik-e a kormányok a lakástulajdonosokat abban, hogy a dekarbonizált fűtési módokat választhassák.