Szakmai körökben már évek óta téma a táji víz-visszatartás szükségessége, a 2022-es kiugró, majd a 2024-es erőteljes aszály után pedig a téma elérte a média ingerküszöbét is. A társadalmi igény egyértelműen megnőtt a víz tájban történő betározására, a fizikai lehetőségekhez képest a gyakorlati előrelépés azonban egyelőre minimális. Az elsődleges és másodlagos művek rendelkezésre állnak, a csatornák egy része az öntözési szezonon kívül is elő van töltve vagy ennek a lehetőségét meg lehet teremteni, elegendő víz áll rendelkezésre a területtulajdonosok (esetleges) igényeinek kielégítéséhez. A vízügyi igazgatás deklarálta, hogy a földtulajdonosok ezirányú kéréseinek a kielégítését elsődleges prioritásként kezelik, szükség szerint ehhez igazítják a területi vízellátási infrastruktúra üzemrendjét. A gyakorlatban mégis lassú az előrelépés, aminek elsősorban két okát látjuk.

A cikkben a területi vízgazdálkodás komplex kérdéskörének ezt a két elemét járjuk körül. Először bemutatjuk, hogy az elmúlt évtizedekben miként romlott a táji vízháztartás helyzete, alátámasztva azt a most már egyre szélesebb körben elfogadott tézist, hogy elkerülhetetlen az a paradigmaváltás, ami a jelenleginél nagyságrendekkel több víz megtartását teszi lehetővé. Ez a cél azonban nem valósítható meg a harmadlagos művek működtetésének már korábban is indokolt, de nem megvalósított érdekeltségi, szervezési és működtetési kérdéseinek újra értelmezése nélkül. A cikk második részében pedig azt vizsgáljuk, hogy a területi vízpótlás javításában mi lenne a harmadlagos művek jelenleg be nem töltött szerepe és mi szükséges ahhoz, hogy itt érdemi előrelépés történhessen.

A cikk a Magyar Víz- és Szennyvíztechnikai Szövetség (MASZESZ) szaklapjában, a  Hírcsatorna 2025/1 számában jelent meg.