Tartalomjegyzék

A 2009/28/EC Irányelv (továbbiakban Irányelv) értelmében Magyarországon a megújuló ener­gia­for­rá­sok­ból előállított energia részarányának a jelenlegi 10% körüli értékről legalább 13%-ra kell növe­ked­nie a 2020. évi teljes bruttó energiafogyasztásban. Ugyanakkor Magyarország Megújuló Energia Hasznosí­tá­si Cselekvési Terve (NCsT) ezt a célkitűzést 14,65%-osra növelte. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az EU felé az Irányelvben megfogalmazott 13% a kötelező érvényű cél. Ha a megújuló részarány ezt meghaladja, ak­kor a különbséget hazánk statisztikai transzfer keretében eladhatja egy másik EU-s országnak. Amennyiben azonban elmaradunk a kitűzött megújuló részaránytól, a hiányzó termelést valamely több­let­tel rendelkező országtól kell megvásárolnunk, ami adott esetben nagyobb kiadással is járhat, mintha azt ha­zai megújuló kapacitásokból termelnénk meg.
Az Irányelv a 13%-os megújuló részarány mellett előírja, hogy 2020-ra minden tagállam megújuló forrásból (bioüzemanyagokból és megújuló alapon termelt villamos energiából) fedezze a közlekedési szektor energiafelhasználásának legalább 10%-át. Az Irányelv egyéb szektorális kötelező érvényű célkitűzést nem ha­tároz meg, vagyis az NCsT-ben külön-külön meghatározott hő- és villamosenergia-megújuló célok is csak irány­adónak tekinthetőek.

Az európai energiapolitikának kevés olyan ellentmondásos szegmense van, mint a nukleáris villamosenergia-termelés. Egyik oldalról az ellátásbiztonság letéteményesét és a klímavédelem egyik leghatásosabb eszközét látják benne, másik oldalról beláthatatlan környezeti és a pénzügyi kockázatok hordozóját. Egyes országok kiterjedt szabályozási reformokkal és pénzügyi támogatásokkal segítik az atomerőmű-építéseket, mások speciális adókkal, kényszerbezárásokkal és moratóriumokkal sújtják őket. Az egymásnak feszülő hatások eredőjeként éppúgy eljöhet a nukleáris erőműépítés reneszánsza, mint ahogy bekövetkezhet a technológia teljes diszkvalifikációja. A jövőt nem látjuk: de az utóbbi évek tapasztalatai nyomán felmérhetjük, milyen irányokat vehet az európai atomenergia termelés.

2015-ben számos világpiaci fejlemény mutatott arra, hogy az LNG-piacok 2011-2014 között jellemző dina­mikájában komolyabb és tartósabb változások várhatók. Az időszakra elsősorban jellemző magas ázsiai árak és a távol-keleti piacokon jelentkező, nagy LNG mennyiségeket vonzó kereslet kora leáldozóban van. Az LNG szállítmányok oroszlánrésze eddig jellemzően a Csendes-óceáni térségbe, ezen belül Japánba, Dél-Koreába és kisebb részben Kínába, Tajvanba irányult. A fukushimai katasztrófát követően Japán fosszilis forrásokból pótolta a kieső nukleáris termelést, és rendkívül magas prémiumot fizetett a hosszú távú szerződésein felül beszerzett földgázért. 2015-ben Japán újraindította a Szendai atomerőművet, és további nukleáris kapacitásainak visszakapcsolását tervezi a hálózatra. Emellett a japán vállalatok több hosszú távú szerződést kötöttek ausztrál termelőkkel, melyek révén az olajindexált szerződéseiknél és a spot piacnál kedvezőbb gázforráshoz jutottak. A kelet-ázsiai régió gazdasági növekedésének lassulása és az LNG forrásbővülés nyomott ázsiai árakat hozott 2015-ben: a korábban vonzó piacokon már beszűkült a kereslet, a többletmennyiség pedig Európában csapódott le.

Az Északi Áramlat 2-vel újra testet öltött Oroszország azon szándéka, hogy Ukrajna megkerülésével közvetlenül Európába szállíthasson orosz gázt. Az elképzelés két újabb, Oroszországot és Németországot összekötő balti-tengeri vezeték beiktatásával a jelenlegi duplájára, 110 milliárd m3/év nagyságúra növelné az Északi Áramlat kapacitását. A Gazprom és öt európai vállalat befektetői megállapodása és a rendíthetetlen német támogatás ellenére számottevő jogi-szabályozási akadályba ütközhet az Északi Áramlat 2 brüsszeli elfogadása.